A Képben vagyunk a Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és Vasarely Múzeum Önkéntes Programjának blogja. Ezen a felületen az önkéntesek publikálják írásaikat múzeumi és kulturális élményeikről és önkéntességről négy témában: Kedvcsináló, Beszélgető, Fejtegető, Mit olvastál? Mit olvassak? A bejegyzések az önkéntes közösségnek, és az Önkéntes Program iránt érdeklődőknek szólnak, és a szerzők személyes véleményét tükrözik. A Képben vagyunk szerkesztősége az esetleges sértő tartalmakat eltávolítja.
E-mail: volunteer@szepmuveszeti.hu

Szerkesztőségi tagok

Keresés: 

Annie Ernaux az eltűnt évek nyomában

 

 

Annie Ernaux Nobel-díjas író Évek című regénye egy nemzedék emlékirata. A szerző, a franciák, az európaiak története. Olyan korrajz, amely számunkra is ismerős lehet.

 

 

Különleges, egyedi emlékezés. Először csak hirtelen felvillanó emlékfoszlányok jelennek meg. A mondatok, a bekezdések szellőssége is érzékelteti az emlékképek felbukkanását. A háború utáni romos Normandia, egy plakát, egy vadszőlővel befutott ház, felbukkanó arcok.

Aztán emlékezés szavakra, kifejezésekre, kamaszkori jegyzetfüzetbe másolt mondatokra. Férfiak mondataira az ágyban. „A nagyszülők, a szülők unos-untalan ismételgetett idegesítő mondatai, melyek haláluk után elevenebben maradtak meg bennünk, mint az arcuk.” Emlékezés idézetekre, nyelvtani szabályokra, közhelyekre, metaforákra. Még mindig nagyon szellős bekezdésekben, mintha meg is rajzolná a felvillanó emlékképeket.

Aztán egyre gyorsabban bomlik ki és árad a nemzedéki emlékezet többes szám első személyben. Mintha rólunk is szólna, nem csak a franciákról. Lepattogzott zománcú edények, pléhdarabokkal befoltozott vödrök, kifordított inggallérok kora. Filmek, dalok, Brigitte Bardot, Gilbert Bécaud, Édith Piaf, rock and roll. A kollektív emlékezést időnként megszakítja a személyes életút. Ilyenkor az elbeszélői hang átvált egyes szám harmadik személyre. A „képnézegetéssel” sok mindent megtudunk az emlékezőről. Először egy régi, szépia képen duzzogó, pufók kisbabát látunk az író szemüvegén keresztül, aztán a végén, 2006-ban, ez a baba már nagymama.

A közös családi étkezések is nagyon beszédesek, az ünnepi ebédek felvillanásai az idő múlásának fontos dokumentumai.

Emlékek a háborúról és a háború utáni gondokról. „Közben szép csendesen nőttünk-növögettünk, örültünk az életnek, mely jót s rosszat egyaránt hoz, és közben ott zsongtak fülünkben az intelmek, hogy ne nyúljunk ismeretlen tárgyakhoz, a folytonos panaszkodás, amiért jegyre adják az olajat és a cukrot, meg a nehezen emészthető kukoricás kenyeret, a rossz minőségű kokszot, Vajon lesz-e csokoládé és lekvár karácsonykor?”

Gondolatok a felnőtté válásról. „Amikor a fiatal házaspár mindkét tagjának biztos munkája lett, bankszámlát nyitottak, hitelt vettek fel, hogy kombinált hűtőszekrényt, tűzhelyet stb. vásároljanak, a házasságnak köszönhetően csodálkozva fedezték fel, milyen szegények, mennyi mindenük nincs mindabból, amiről korábban nem is tudták, hogy mennyibe kerül, fel sem merült bennük, hogy szükségük volna rá, most meg olyan nélkülözhetetlennek tűnt. Egyik napról a másikra felnőttek lettünk, akiknek a szülők végre rendreutasítás nélkül átadhatták az élet gyakorlati tudnivalóit, a takarékoskodástól, a gyerekfelügyeleten át a parkett-tisztításig.”

Az évek múlását néhányszor a Tour de France versenyek jelzik. „Franciaország hatalmas volt, sokszínű lakossággal, területenként eltérő étkezési szokásokkal és nyelvhasználattal. Júliusonként körbebiciklizték a Tour de France résztvevői, mi pedig a konyhafalra tűzött Michelin-térképen követtük a verseny szakaszait.

Az 1968-as diáklázadás hangsúlyos szerepet kap a könyvben. „Biztonságérzetet adott, hogy még mindig ott van Sartre és a turbános Beauvoir, akik időskorukra mit sem veszítettek harciasságukból.”

A személyes életútban megjelenik gyermek- és kamaszkor, az anyaság, a válás, az öregedés a gyász és az Alzheimer-kór is.

A technika fejlődése az első mosógéptől egészen az internetig, ahol az emberek akár hamis személyazonossággal is sértegethetik egymást.

A társadalmi változások Charles de Gaulle-tól Nicolas Sarkozyig. Sarkozy megválasztásával az emlékezés a végéhez ér.

Az író attól tart, hogy a feledés homályába vesznek majd az elmúlt évek. „Egy csapásra eltűnik majd mind, mint az a sok millió kép, amely a fél évszázaddal ezelőtt meghalt nagyszülők fejében volt, és a szülőkében, akik szintén halottak már.” Annie Ernaux szeretett volna megmenteni valamit abból az időből, amit átélt, és ami már soha nem jön vissza.

Lehet, hogy nem mindenben értünk egyet az íróval, politikai nézeteink különbözőek lehetnek. Erősen balról néz és kifejezetten női szemmel. Érzékenyen érinthetnek bennünket a vallással kapcsolatos megjegyzései is, de az emlékezés újszerű és izgalmas, a történetsűrítés mesteri. A könyv irodalmi értéke nehezen vitatható.

Annie Ernaux: Évek

Magvető Kiadó, 2022

 

***

Annie Ernaux A hely/Egy asszony című kötetét is érdemes elolvasni. Ebben a két kisregényben édesapjának és édesanyjának állít emléket. Első generációs értelmiségiként benne él a szülei miatti szégyenkezés, de a szégyenérzet miatti bűntudat is. Katartikus hatású könyv. Újból elsirathatjuk vele meghalt szüleinket.

***

Az emlékezéssel feldolgozzuk, megemésztjük mindazt, ami mélyen bennünk van a múltból. Prousttól tudjuk, nem az élet valódi eseményei adnak igazi örömet, az igazi öröm az emlékezésben van. Márai Sándor is hasonlóképpen vélekedett. „Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.” 

Mindegy, milyen céllal emlékezünk. Megőrizni, átadni valamit az utódoknak, vagy örömet szerezni újra magunknak. Emlékezzünk és írjunk. „Az önéletírás felszabadít.”

Horváth Zsuzsa

  1. január
Ha szeretnél hozzászólni, kérjük, jelentkezz be.

A hozzászólások közzététel előtt moderáláson mennek keresztül.